„Tanárnő, és ha nem süt a nap, akkor mi van?” Bence a hátsó padból kérdezte, félig felállva, a kezében egy kinyomtatott ábrával a háztetőre szerelt napelemről. „Akkor sötét van” – vágta rá valaki, és az osztály nevetett. Én viszont nem nevettem, mert éreztem, hogy ez az a pillanat, amikor a gyerekek tényleg kíváncsiak, és nem csak a csengőt várják.
Kilenc éve tanítok technikát és fizikát egy kisvárosi általános iskolában. A tankönyv a megújuló energiáról két oldalt ír, egy fotóval és három kérdéssel a fejezet végén. A gyerekek ezt elolvassák, megjegyzik dolgozatig, aztán elfelejtik. Azon az órán döntöttem el, hogy a következő projekthéten nem képeket nézünk, hanem összerakunk valamit, ami a szemük előtt tölt, tárol és világít.
Az ötlet megvolt, a hogyan viszont még teljesen nyitott kérdés volt aznap délután.
Először a keresés, aztán a bevásárlólista
Otthon leültem a géphez, és a Metroman webáruház, vagyis a metroman.hu már az első keresésnél felbukkant, amikor kis teljesítményű, 12 voltos napelemes rendszert kerestem a Google-ben. Nem egy laboratóriumi felszereléseket árusító oldalra számítottam, és nem is az volt: egy általános műszaki áruház, ahol a napelemek, tápegységek, inverterek és akkumulátorok külön kategóriát kaptak. A bemutatkozó szövegük szerint több mint 25 éve foglalkoznak elektronikával, ami nekem, aki nem villamosmérnök vagyok, megnyugtató volt.
A projekthez végül egy cetlire írtam fel, mire lesz szükségünk, és később a gyerekeknek is ezzel a cetlivel a kezemben magyaráztam el. Kell egy kisebb napelemes panel, amit az ablakpárkányra tehetünk, mert a tanterem ablaka délre néz. Kell egy akkumulátor, ami eltárolja a nappal termelt energiát, különben Bence kérdésére nem tudunk válaszolni. Kell egy kis inverter is, hogy lássák, mi szükséges ahhoz, hogy egy hétköznapi eszközt is meghajtson a rendszer, és persze néhány vezeték meg csatlakozó. A kategóriában böngészve az is kiderült, hogy a 12 voltos napelemes rendszereknek külön oldaluk van, így nem kellett tíz helyről összevadásznom a darabokat. Egy estém ment rá, de a végén úgy éreztem, hogy most először értem igazán, mit fogok tanítani.
A rendelést a fizikus kollégámmal közösen néztük át, mert szerettem volna, ha két ember is ránéz, hogy minden darab passzol-e egymáshoz. A rendszert végül az ő segítségével kötöttük össze, a gyerekek pedig csak a kész bemutatót kapcsolhatták.
Amikor a doboz megérkezett
Hétfő reggel a tanári asztalon állt a csomag, és a hetedikesek úgy gyűltek köré, mint karácsonykor. Bence volt az első, aki megkérdezte, kibonthatja-e. Kibonthatta. A panelt a déli ablakba tettük, az akkumulátort egy műanyag ládába, és az óra végére egy kis lámpa égett a tanterem sarkában. Senki nem kapcsolta fel, csak a napfény töltötte.
Szerdán borult volt az idő. Bence rögtön jelentkezett: „Na, most mi lesz?” Ez volt az az óra, amire vártam. Megmutattam, hogy a lámpa még mindig ég, mert az akkumulátor eltárolta, amit kedden összegyűjtött. Láttam az arcokon, ahogy összeáll a kép, és ezt semmilyen tankönyvi ábra nem tudta volna megadni.
Amit a gyerekek megjegyeztek
A projekthét végén mindenki egy mondatot írt egy papírlapra arról, mit tanult. Néhányat azóta is őrzök:
– a nap nem mindig süt, de az akkumulátor emlékszik rá;
– a panel csak gyűjt, a lámpa akkor is ég, ha volt mit eltenni;
– ha felhős az idő, kevesebb jut, de nem semmi.
Az utolsó Bencéé volt, és szerintem ennél pontosabban egy felnőtt sem foglalta volna össze.
Azóta a szertárunk egyik polcán ott a doboz, és a következő évfolyammal már előre tervezem a folytatást. A Metroman webáruház oldalát elmentettem a könyvjelzők közé, mert a gyerekek már most kérdezik, hogy jövőre építhetünk-e valamit, ami egy kis ventilátort is elindít. A tanításban azt szeretem a legjobban, amikor egy kérdés nem a dolgozatnál ér véget, hanem kézzelfogható dologgá válik. Ezt a projektet egy hetedikes kérdése indította el, a többihez pedig a Metroman kínálata adta meg az alkatrészeket.